Ezt a házat már nem volt olyan nehéz megtalálni, mint a Déry Tiborét Füreden. A Felsőkopaszhegyi útról, a Karolina fűszerkertből egy keskeny sikátoron ereszkedtünk alá a meredek lépcsőkön egészen az útig, a tó szintjéig. A Regős Ház tornácán üldögélő házaspár, főképpen a feleség készségesen útba igazított bennünket, aki 80 évesnek vallotta magát, és természetesen ismerte Illyéséket. Elmondása szerint sokat játszott Ikával, aki most kb. 70 éves lehet, született egy lánya és egy fia. Fent a nyaraló udvarán homokozó formák hevertek szanaszét, tehát a költőnek már dédunokái is lennének. Az Alsókopaszhegyi út már biztos támpont volt számomra a könyv alapján, a többit az idős hölgytől kaptuk. Egy még szűkebb sikátoron kellett visszamásznunk a kikoptatott ösvényen az oldal meredélyébe, kétoldalt a kerítést sűrűn befutotta a repkény és a borostyán. Mielőtt fellihegtünk volna a kiépített felső útra, ahonnan az imént ereszkedtünk lefelé, a fotókról már jól ismert zsalugáteres ház bukkant elő a hatalmasra nőtt fenyők alatt. Mint egy titkos kertben, nyílott az oldalsó zöld kiskapu kilincse, és mi bent találtuk magunkat a ház előtti teraszon. A szürke tihanyi lávakőből felhúzott épület kétszintes, a sokosztatú ablakok a főbejárat két oldalán helyezkedtek el, aztán még egy-egy zöld zsalugáter nézett jobbról s balról felénk. A felső szinten is csukott ablakszemek meredtek a part felé. A bejárati ajtó apró üvegein át belesve a csupasz előszoba, az egykori ebédlő és szalon látványa fogadott három fehér ajtóval, középen a kopott szőnyegen festékes vödrök halmaza. A ház felújítás és kibővítés alatt állt. Rögtön észrevettem híres kőasztalát az egyik fenyő tövében, és talán ez idézte meg bennem az író-költő-drámaíró szellemét a leghatásosabban. Illyés íróasztala, az ihlet lenyomatának, a művészbarátokkal való találkozásoknak, a borozgatásoknak a helyszíne, az időtlenné váló emlékek hordozója. Ha ez az asztal, ha ez a szék, ha ez a fenyőfa, ha ez a ház, ha ez a kert mesélni tudna!
Megilletődött érzéssel toporogtam a teraszon, hirtelen történtek a dolgok velem, próbáltam jól szemügyre venni a házat, rajta a zsalugátereket. Megfogott a „beláthatóság” izgalma, hogy az üvegablakok mögött titkok rejlenek. Aztán leültem az egyik, talán még az író által fehérre festett kerti székre, megsimogattam híres kőasztalát, amit nem lehetett nem észrevenni. Szemem innen a tóra nyíló kilátást mérte fel, amely a 70-es években az akkor még alacsony növényzetnek köszönhetően bizonyára szélesebb és teljesebb lehetett. A ház bal oldalán újabb lépcsősor vezetett még feljebb, a magasba, a felső kertrészbe. Ide már nem volt időnk felmászni. A környező utcákban bolyongva olyan érzése volt az embernek, mintha Provence-ban vagy más mediterrán vidéken járnánk. A kilátás abból a magasságból fenséges volt. Nemcsak a túlsó partra látni át, hanem a messzi kéklő somogyi, sőt a tolnai dombokra is. Még megérintettem a bejárati ajtó sárgaréz kilincsét, készítettem pár fotót, majd lefelé bukdácsolva felmérhettem az elhanyagolt és magára hagyott kert állapotát. A csenevész birsalmafa mellett naspolyabokor erőlködött, a szélen szőlőkarók fordultak ki a földből. Égbe költözött gazdájának lenne itt most tennivalója bőven. Egyedül a feketefenyők álltak délcegen és magasodtak büszkén a nyaralóház fölé, ezentúl biztos pontot adva a fekvéshez az országútról nézvést és a busz ablakából is.
Olvastam, hogy az ő korában a tájon Herman Ottó korabeli csönd lebegett, s hogy ő ebben az ideális csöndben lélekben teljesen idenőtt ehhez a maga teremtette magas házhoz, ehhez a magas hazához:
„Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.” (Haza, a magasban)
(2017. augusztus)(
A képet a szerző készítette)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése