2018. január 29., hétfő

A 950 évig állt magyar-lengyel határról (4/1)

A szepesi városok körüli bonyodalmak

"Miért igazságtalan a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békediktátum" címmel könyvet írok, melynek első kötete ez év októberében fog megjelenni. Egy szeletét most megosztom a magyarság története után érdeklődőkkel. A hosszúsága miatt több részletben olvashatjátok.

         A Magyar Királyság és a Lengyel Királyság között, a Kárpátokban húzódó határ a Világ leghosszabb ideig állt határa. Se Magyar-, se Lengyelország hadicéljai között soha nem szerepelt egymás országának megcsonkítása. Az, hogy a Felvidéken legyen egy önálló tót állam, nem merült fel senki részéről. Magyar–szlovák nemzeti ellentétről a francia forradalom nyomán kialakult nacionalizmus megjelenéséig nem lehet beszélni. Azután sem volt ennek tömegbázisa, csak egyes emberek saját felemelkedésüket, ismertségüket akarták ennek szításával elérni. Arra meg, hogy a tótok Csehországgal, vagy Lengyelországgal, vagy Oroszországgal alkossanak közös országot, még lázálmos gondolatban sem merült fel senkiben sem az évszázadok alatt. Az első világháború első szakaszában arra volt elképzelés, hogy Csehország és Lengyelország perszonáluniót alkosson, de a Felvidék, vagy a Kárpátalja ekkor sem szerepelt harmadik vagy negyedik alkotóelemként.
          A magyar–lengyel határ a történelem folyamán nem mindig ugyanott és ugyanolyan formában létezett. A 10–13. században az államokat gyepű választotta el, itt a Kárpátok természetes vonulata ennek tökéletesen megfelelt. A Kárpátok gerincén húzódott évszázadokon keresztül a határ, így mindkét államnak védelmet jelentett. A hágók biztosították az átjárhatóságot a kereskedelmi, kulturális, katonai érintkezésekhez, ami a két népet össze is kapcsolta. A 13. századtól a birtokhatárok egyben országhatárok is voltak, és nem okozott semmilyen problémát a pontos megjelölés hiánya. A terméketlen, kopár földek iránt a királyok nem mutatattak érdeklődést, annál inkább érdekelték a települések, melyek lakosságától adót lehetett beszedni. Ezért a Lengyel Királyság és a Magyar Királyság felvidéki határa a Tátrában nem volt pontosan meghatározva.
           A mintegy 950 évig állt határszakaszra mindössze két epizód vetett némi árnyékot: 1. az elzálogosított szepesi városok körüli bonyodalmak, ám ezen hosszú időszak alatt senki sem vonta kétségbe, hogy a terület a Magyar Királysághoz tartozik, 2. egy rövid időszakban a magyar–lengyel határon fekvő tenyérnyi területnek, a Halas-tó keleti részének és a Tengerszem-csúcsnak a hovatartozása.
          1. Luxemburgi Zsimond (uralkodott: 1387–1437) a Magyar Királysághoz tartozó dalmát városok visszaszerzéséért, a Velencei Köztársaság elleni háborúra készülve sógorának, II. (Jagelló) Ulászló (uralkodott: 1386–1434) lengyel királynak 185.000 Ft-ért (37.000 „széles prágai garasért”) „régi jogaik megtartása mellett” 1412. november 8-án, Zágrábban aláírt szerződéssel elzálogosított 13 szepesi várost, amíg a magyar király azt két havi fölmondás után arany vagy ezüst pénzen vissza nem váltja. A huszonnégy szepesi város közül ezek közé tartozott (zárójelben a német neve, illetve a Trianon után kapott szlovák elnevezése): (Szepes)Béla (Spišská Belá), Duránd (Durelsdorf, Tvarožná), Felka (Fülka, Veľká), Igló (Neudorf, Spišská Nová Ves), Leibic (Ľubica), Mateóc (Matsdorf, Matejovce), Ménhárd (Meneharddorf, Vrbov), Poprád (Deutschendorf, Poprad), Ruszkin (Rysdorf, Ruskinovce), (Szepes)Olaszi (Wallendorf, Spišské Vlachy), (Szepes)Szombat (Georgenberg, Spišská Sobota), (Szepes)Váralja (Kirchdorf, Spišské Podhradie), Nagyőr (Michelsdorf, Strážky). A még zálogba adott Gnézda (Hniezdne), Podolin (Podolinec), Lubló vára és városa (Stará Ľubovňa) nem tartozott a szepesi szász városok önkormányzatához. A 13 város – az össze nem függő terület ellenére is – megtarthatta a Grafenstuhlnak nevezett tartományi gyűléseken választott gróf alatti önkormányzatukat. A lengyel királyokat – mint a zálogbirtokos politikai és katonai hatósága – a Lublóvárban székelő helytartó (sztaroszta) és kapitány képviselte. Zsigmond és az udvari emberek a cserét „rövid távú” üzletnek gondolták, a történelem alakulása miatt azonban a különleges státusú területek egészen 1772-ig lengyel kézen maradtak.

          A magyarokat sértette a szuverenitás ilyen megsértése, ezért folyamatosan próbálták a területeket visszaszerezni, például 1552–1765 között a magyar rendek a zálogba adott területek visszaváltását 22 országgyűlésen 24 törvénycikkben sürgették, eredménytelenül.
A politikai helyzet a Tátrában csak 1768-ban változott meg, amikor a kialakult hadi és egészségügyi (pestis, kolera terjedése) megakadályozásra Mária Terézia (II. Máriaként uralkodott: 1740–1780) vesztegzárat vonatott a magyar–lengyel határra, ezt később kiterjesztették az erdélyi és a sziléziai határra is. A Lengyelországban állandósult zavargások, helyi parasztfelkelési mozgalmak elleni védekezésül a Habsburg katonaság megszállta a Szepességet, közte az elzálogosított területeket. Erről értesítették Poniatowski Szaniszló Ágost királyt is, aki 1968-ban írt válaszában hallgatólagosan elismerte a magyar király (egyben osztrák főherceg) fennhatóságát a szepesi elzálogosított területekre. Megállapították a magyar–lengyel határ vonalát, és kiépítették a vesztegzárat (utak eltorlaszolása, őrség felállítása). Rájöttek, hogy a kordont északabbra tolhatják, lengyel területekre. Mária Terézia 1770. november végén Laca gróf csapataival a Nowy Targ-i, czorsztyni, valamint a szandeci (Sądecczyzna) sztarosztaságok déli részeit (jelentős számú településsel együtt) birtokba vetette a lengyelek tiltakozása ellenére, és az egészségügyi kordont északabbra tolatta.
1772. február 19-én Bécsben (Wien, Ausztria) Lengyelország első felosztásakor – az elvi megállapodás – szerint Lengyelország déli részét (Galícia) a Habsburg Birodalom kapta meg. 1773. szeptember 18-án a lengyel szejm törvényben fogadta el saját országának megcsonkítását, az Ausztriával kötött szerződésben pedig egyúttal szepességi jogairól is lemondott. Mária Terézia tehát ügyes politikával – kihasználva a történelem adta lehetőséget – a 360 éves kölcsön megfizetése nélkül juttatta vissza Magyarországnak az egykor elzálogosított településeket, kastélyokat. A 13 város elöljárói 1772. november 5-én, Iglón tettek hűségesküt, Lubló, Gnezda, Podolin elöljárói pedig november 10-én Lublón.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése